2015. augusztus 31., hétfő

"Vissza a jövőbe" - Prédikáció - Pesthidegkút - 2014. december

Kegyelem Néktek és Békesség, Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen

Lk 21,25-36

„És akkor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban. 26Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóerői megrendülnek. 27És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. 28Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” 29Mondott nekik egy példázatot is: „Nézzétek meg a fügefát és a fákat mind: 30amikor látjátok, hogy kihajtanak, már magatoktól is tudjátok, hogy közel van a nyár. 31Így ti is, amikor látjátok, hogy mindezek bekövetkeznek, tudjátok meg: közel van az Isten országa. 32Bizony, mondom néktek: nem múlik el ez a nemzedék addig, amíg mindez meg nem lesz. 33Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” 34„Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól; és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, 35mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak. 36Legyetek tehát éberek és szüntelen könyörögjetek, hogy kimenekülhessetek mindazokból, amik történni fognak, és hogy megállhassatok az Emberfia előtt.”

Kedves Gyülekezet,

Körülbelül fél évvel ezelőtt találkoztam egy képsorozattal, amit azzal a céllal készítettek, hogy bemutassák: lehet az ember bármilyen, sokkal szebb a megjelenése és a testtartása, ha felegyenesedik. Az internetes újságokban hosszú cikkek sorozata foglalkozott a témával, de ami a fotósorozatban nagyon egyedi volt, hogy lefotózottak között volt alacsony, magas, köpcös, sovány, férfi és nő. Nemre, korra, s kinézetre való tekintet nélkül fotózták le őket, s nem profi modelleket, hanem „hétköznapi” embereket. Először görnyedten, azután kiegyenesedve, s képeiket egymás mellé rakták. A hangsúly tehát arra tevődött, hogy a megfelelő testtartás kihatással van életünkre oly módon is, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbak leszünk ezáltal.
A mai igeszakaszunk központi üzenete is a kiegyenesedésről beszél. Azonban ez a kiegyenesedés nem pusztán közérzetünkre van és lesz hatással, hanem az egész életünket megváltoztatja. A 28. vers mondja: „Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” Elkezdődik valami. Nemcsak külsőleg van ránk hatással, hogy felegyenesedhetünk, hanem felegyenesedésünkben meglátjuk Krisztust. Krisztus érkezése pedig nem csak a „jó közérzet” megtartásában segít: egész lelkünket átformálja, ami meglátszik életünkön. A megváltás ajándéka nyugodttá tesz még olyan időszakokban is, mikor ezek a jelek megrémisztenek minket. Hiszen az egész világot átfogó jeleket észrevesszük és nemcsak az egek tartóerői rendülnek meg, hanem olykor a mi lelkünk és testünk is. Lukács apokaliptikus képeket használ és az igeszakasz első hallásra talán rémisztő lehet. Ugyanakkor rá akar mutatni arra, hogy Lelkileg Görnyedtek vagyunk. Azonban ebből a görnyedt állapotunkból ki lehet jutni, egyedül Krisztus által, akire érkezésekor feltekintünk és ő segít felállni.
A mai igében – úgy tűnik –, mintha egy félelmetes világot, állapotot látnánk, „egy rossz világba csöppennénk”. A népek tanácstalanok a negatív jeleket tapasztalva, az emberek félnek, s ez a félelem felerősödik, mivel sejtik, hogy valami történni fog, amire talán még nincsenek felkészülve. Talán mi is úgy tekintünk erre az igeszakaszra, hogy megfogalmazzuk: még erre nem vagyunk felkészülve, de különben is, még van időnk, olyan távol van még mindez! Mintha a leírtak olyan távoliak lennének, s mégis közel van hozzánk. Annyira távolról érkezik, mégis mennyire aktuális az életünkben. A mámor, s megélhetés gondjai ma is elterelhetnek minket, hiszen a hangsúlyt nem a valódi biztonságra, hanem a hozzánk közeli, megfogható, de mulandó dolgokra helyezi. Gondoljunk csak a gazdag ifjúra, aki a tünékeny dolgaira támaszkodik és nem veszi észre a hozzá közellépő Krisztust. Az ő története nemcsak a vagyonosokra vonatkozik, hanem mindenkire, aki földi dolgokba kapaszkodik...Tegyük fel mi is a kérdést: Nekünk mi ad biztonságot? És ki ad biztonságot, amikor ezeket a jeleket tapasztaljuk?
Rengeteg világvégével foglalkozó filmet láttam és a mai igénk kapcsán eszembe jutott egy-két jelenet. Ezek közé a filmek közé sorolom most azokat is, ahol földönkívüliek jöttek és el akarták pusztítani a bolygónkat, vagy éppen annak forrásaira fájt a foguk. Ezekben is mindig félelemmel tekintenek a szereplők az égre, s az ember igyekszik barátságosan – de a háttérben azért jól felfegyverkezve – fogadni az idegeneket. Aztán persze kiderül, hogy nem barátaink érkeznek és a film végén már csak egyetlenegy (esetleg kettő) ember tudja megmenteni a világot. Ez az ember – legtöbb esetben – nem fegyverekkel és harccal éri el célját, hanem nagyon ügyesen becsapja az idegen lényeket. A világ megmenekül és a folytatást már nem tudjuk meg, csak sejtjük, hogy sikeresen újjáépítik a világot és megoldják a fennmaradó nehézségeket.
„És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel.” Krisztus hatalommal és dicsőséggel érkezik hozzánk, de nem repülő csészealjjal és lézerfegyverekkel. Ahogyan advent első vasárnapján hallhattuk, Krisztus csendesen, alázatosan, de mégis hatalommal vonult be Jeruzsálembe. Vegyük észre mi is a hozzánk érkező Krisztust. Azonban erre az érkezésre nem készülhetünk fel úgy, ahogy a korábban említett filmes események teszik. Krisztust nem fogadhatjuk sem állig felfegyverkezve, sem titokban – a biztonság kedvéért odaállított – őrökkel. Nem bízhatunk a tünékeny dolgokban és törékenységünkben. Ha nem is akarjuk elfogadni az ő segítségét, akkor sem csaphatjuk be semmilyen fondorlattal. Egyszerűen nem taszíthatjuk el magunktól, hiszen az ő eljövetele Kegyelem és Szeretetet, s el kell fogadnunk Őt, hogy megérkezhessen Szívünkbe. Észre kell vennünk az Ő érkezését, s Anselm Grün ezt úgy fogalmazza meg, hogy: „Az adventi idő erre akar meghívni: megérkezz önmagadhoz, hogy Krisztus eljöhessen hozzád.”
„Közel van Isten országa”. Isten a kezében tartja a világmindenséget és amit ígér, meg fog valósulni. Ez a megvalósulás a teljességre mutat rá, s mindazt, amit Isten tesz meg miértünk. Krisztus érkezik el hozzánk, s ő tart meg minket. Nem tudjuk eljövetelének időpontját, de olvassuk, hogy hirtelen jön, meglep minket majd ez a nap, akár egy csapda. És néha csapdába kell kerülni ahhoz, hogy be tudjuk őt fogadni szívünkbe. Gondolhatunk Bonhoefferre is, aki a börtöncellában várakozva tudja, hogy csak egyedül Isten által juthat ki, saját maga nem tud kitörni a fogságból. A segítség a másik oldalról, kívülről érkezik. Sokszor egy olyan élethelyzetben, eseményben látjuk meg Őt, amelyet a mai igénk is lefest számunkra. Ahogyan az igeszakasz a természeti képeken keresztül, az egyre tágabb perspektívából eljut az emberig, úgy Krisztus is egyre közelebb ér Hozzánk és várja, hogy elfogadjuk Őt.
Mennyire vagyunk türelmesek? Mikor lesz az eljövetel? Tudunk -e állandóan éberen őrködni, várva az ő megérkezésére? Ha már elfáradtunk és figyelmünk lankad, felismerjük-e Őt ébresztő érintésében?
Mert az ő érintése felébreszt minket, de nem felriaszt. Felnézünk rá, és közelségében érezzük, hogy kegyelme által biztonságban vagyunk. Mert Ő biztos, hogy eljön és megérkezik szívünkbe. Ha észrevesszük és elhisszük ezt a biztonságot, könnyebben megy a felegyenesedés és kijuttat minket a bizonytalan dolgok fogságából. Ámen

Imádság:

Drága Istenünk! Köszönjük Neked, hogy félelmeink között megtartasz és segítesz meglátni Téged. Kérlek, tartsd meg gyülekezetünket és áldd meg a szolgálattevőket, mert minden munkánk a te Kegyelmedből van, aki erőt és hitet ad, hogy Megálhassunk előtted, amikor megérkezel hozzánk. Köszönjük Neked! Ámen

Az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveteket és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban. Ámen

Rövid prédikáció, Családi Istentisztelet

Kedves Testvérek,

az adventi várakozás alkalmával többen készítenek vagy vásárolnak adventi naptárat, ami minden napra rejt számunkra egy igét, csokoládét vagy bármilyen számunkra kedves dolgot. Én is kaptam régebben és mindig izgatottan nyitottam ki – már korán reggel – az éppen aktuális nap „ablakát”, ajándékát. Ahogyan a televízió műsoraiból hallani, „minden nap egy csoda, minden nap egy meglepetés”, valahogy így tekintettem én is gyerekkoromban az adventi időszakra és az ezzel összefűződő adventi naptárra. Később ez a várakozás átalakult és egyben a bűnbánat ideje lett számomra is, az otthoni csendességben és beszélgetésekben sokszor előkerültek az év történései, a másokkal való kapcsolatok és egyfajta önvizsgálatot tartottunk. A templomi alkalmak során az egész családnak alkalma nyílt az Istennel való találkozásban, tehát az Istentiszteleten, mint eseményben és párbeszédben részt venni és a gyülekezeti tagokkal együtt megélni a várakozás és találkozás örömét.
Simeon és Anna története kapcsán kíváncsi lettem arra is, hogy ők hogyan várhattak az eljövendő Krisztusra? Hogyan élték meg a várakozást a templomban, a közösségi térben? A lélek által vezetett Simeon tudta, hogy addig él, amíg fel nem ismeri az eljövendőt. Hogyan élhette mindennapjait, vajon ő is minden nap úgy várta a Messiást, mint mi az adventi naptár kibontását? Hogyan vezette őt pontosan a Lélek, vajon hogyan „beszélgettek ők pontosan egymással?”
Úgy érzem, hogy ő nála egy hatalmas örömről beszélhetünk, mert a Lélek vezetése alatt állt, s tudta, hogy mit jelent Krisztus érkezése. Hogyan várjuk mi az Eljövendőt az adventi időszakban? Várjuk-e egyáltalán, s felismerjük-e őt? Elhisszük-e, hogy az ő megérkezése szívünkbe bármikor lehetséges, s válaszolunk-e kegyelmére?
Az adventi várakozás Jézusban teljesedik be. Simeon bácsiként adhatunk tanácsot a fiatalabbaknak különböző kérdésekben, de Anna néniként is segíthetünk tapasztalatainkkal feleségeknek és a fiatalabbaknak. Ez a közös szolgálat segít a bűnbánatot és várakozást mindannyiunk számára közösségivé tenni, hogy meglássuk: mindannyian ahhoz a közösséghez tartozunk, ahol szolgálatunkban és egymáshoz való odafordulásunkban megtapasztalhatjuk Őt, a Krisztust. Ő belső békességgel és örömmel ajándékoz meg minket, s megáldja minden szolgálatunkat. Ámen

2015. augusztus 28., péntek

Reggeli áhítat - Evangélikus tábor - Somlószőlős - 2015. augusztus 27.

Jézus mondja: 27hanem maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem, és hiszitek, hogy én az Istentől jöttem.

Kedves Táborozók,

amikor a mai igét elolvastam, a láncreakció szó jutott eszembe. Talán sokan hallottátok már ezt a szót, amikor valaki elkezd valamit, s ez a másiknak megtetszik és továbbadja ezt a dolgot, majd egyre többen csatlakoznak ehhez. Gondolhatunk a pletykára, aminek inkább negatív tartalma van, de népballadákra, versekre, énekekre is, amit több generáció is megőrzött beszéd útján.
Valahogy Isten igéje is egy láncreakciót hoz létre a mi életünkben is. Valaki beszél róla, valakitől hallunk róla, s amikor Jézussal találkozunk, mi is továbbadjuk ezt a tapasztalatot a másik embernek. S közben együtt érezzük, hogy Isten szeret minket, és együtt imádkozunk hozzá.
Amikor kisiskolás voltam, a szomszédok minden vasárnap jártak templomba, s Isten szeretete látszódott rajtuk. Nemcsak azért, mert templomba jártak, hanem az egész életükön, viselkedésükön őszinte szeretetet láttam. Kíváncsi voltam erre a szeretetre és én is el akartam menni templomba. Kíváncsiságom felkeltette szüleim érdeklődését és megengedték, hogy elmenjek megnézni a helyi templomot, eljárjak hittanórákra. Később a szüleim is csatlakoztak hozzám és azóta is igyekszünk minél többször együtt menni templomba. Isten szeretete arra ösztönöz, hogy találkozzunk vele a templomban, imádságban, örömben és bánatban. És nem muszáj egyedül vagy csak szűk körben örülnünk ennek: itt vagyunk egymásnak, hogy beszélgessünk róla.
Bízom benne, hogy Isten szeretete meglátszik életünkön, akkor is ha fájdalmaink vannak, s akkor is mikor valaminek örülünk. Mert az Atya is annyira szeretett minket, hogy Fiát küldte értünk és az, hogy találkozunk Jézussal, hatással van egész életünkre.
Jézus régen is közöttünk volt és ma is közöttünk van és keres minket. Amikor imádkozunk, akkor Isten meghallgat minket, mert hisszük és tapasztaljuk Fiának megváltó csodáját. Függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk és milyenek vagyunk, ő meghallgat minket és jelen szeretne lenni életünkben. Jelen szeretne lenni most is, köztünk, ebben a táborban. Engedjük őt magunkhoz, hiszen ő szól most is hozzánk. Fogadjuk el őt és örüljünk vele együtt egymásnak, ennek a tábornak.
Ámen

Mennyei Atyánk!

Köszönjük Neked, hogy itt lehetünk és megismerhetünk Téged, általad megismerhetjük egymást és igédet. Kérünk, áldd meg a gyülekezetünket, barátainkat, családjainkat, szeretteinket. Gondolj azokra is, akik most nem tudnak itt lenni, de mi szívünkben hordozzuk őket. Köszönjük a Te szereteted és Jézus Krisztus ajándékát. Ámen

"Vissza a jövőbe" - Prédikáció - Dabas-Gyón - 2014. november

Kegyelem Néktek és Békesség, Istentől, a mi Atyánktól, s az Úr Jézus Krisztustól! Ámen

Mt 21,1-9

„Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt, 2és ezt mondta nekik: „Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám. 3Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.” 4Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása: 5„Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján.” 6A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: 7odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. 8A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. 9Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.”

Kedves Gyülekezet,
Az igeszakasz olvasása közben egy kicsit olyan érzésem volt, mintha egy korabeli ünnepséget látnánk. Olyan, mintha a napjainkban celebeknek nevezett emberek színpadra vonulnának, a közönség pedig izgatottan várja a fellépésüket, miközben a háttérben különböző beosztású emberek igyekeznek a programot rendben lezajlani, biztosítani. Ezután felcsendülnek az első hangok, az első pengetések, amire az összegyűltek ünneplésbe kezdenek. Természetesen erős túlzás, ahogyan ennek a dinamikus igeszakasznak a hangulatát megragadtam, de valami hasonló történhetett Jézus bevonulásakor is. Talán vonatkoztatni is tudjuk ilyen értelemben ezt a pillanatot egy bálra, koncertre visszagondolva.
Azonban a mai igénkben fontos különbségek vannak a fenti képpel szemben. Úgy gondolom, kevés sztár van, aki szamárcsikó hátán érkezik és csendesen lép fel a színpadra. Ha esetleg volt is ilyen, az is inkább azzal a céllal tette ezt, hogy megbotránkoztassa az embereket és reklámértéke volt tettének. Továbbá a sokaság felsőruhája és az útra szórt ágak jelenthetnék akár a mai vörös szőnyeget is, amit a hollywood-i csillagok elé terítenek. Azonban itt egy olyan esemény látható, amiben – bár a külső megjelenés is fontos üzenettel bír – valójában egy sokkal mélyebb tartalmat kíván szívünkre helyezni és ez az akkori üzenetet napjainkban is megváltó tartalmat hordoz számunkra. Aktuális, megdöbbentő és reményteli ez az igeszakasz és ezt felismerve hasonló örömmel ölelhetjük magunkhoz a bevonuló királyt, mint ahogyan az ünneplő tömeg is tette.
Krisztus ma bevonul a mi életünkbe is. Amikor a teológiáról hazatérek, mindig nagy öleléssel várnak otthon, s a viszontlátás örömében megfogalmazódik, hogy lehetünk bármilyen messze, sosem hagyjuk el egymást, gondolunk egymásra. Sokszor hallom és mondom én is, hogy lélekben együtt vagyunk. Krisztus a legmagasabb rendű szeretettel lép hozzánk és vár minket, s tapasztaljuk: soha nem hagy el, aki így érkezik. Aki így érkezik, az nem azért jön, hogy saját magát kiemelje a tömegből. Aki így érkezik, nem azért jön, hogy saját érdekeinek, érzéseinek eleget tegyen, hogy minél több belépőjegyet adjon el. Az idézőjeles profit az emberek megérintése a földre jött Krisztusban, aki azért jött, hogy megmentsen. Hiszen az ő bevonulása nem egy menedzserek által szervezett esemény, hanem maga a Krisztus szerezte nekünk. Ezt az eseményt Krisztus akarta és rendezte, s ez az esemény az üdvösség felé mutat. Dicsősége alázatosságában és személyiségében mutatkozik meg. Célja nem a megbotránkoztatás, s nem önmaga dicsőítése. Mégis pont ezért képes megdöbbentő erővel bevonulni életünkbe. Az őt felismerő azonnal köszönti és tisztelettel, szeretettel, s befogadja, amikor életünk ajtaján kopogtat.
Nem tudom, hogy kinél fordult már elő, de velem már igen, hogy beültem egy színházi előadásra és annyira balul sült el a darab, hogy felálltam és kivonultam az épületből. Valaki ilyenkor még a jegyárat is visszakéri, de én egyszerűen csak odébbálltam és bíztam abban, hogy nem követi mindenki a példámat, biztos van akinek tetszik az előadás. Volt egy elvárásom ezzel kapcsolatban, de talán túlságosan is beleéltem magam és ezért csalódtam. A szamárcsikón érkező király sem az a harcos király volt, amilyennek várták. A megmentő, a Szabadító, akivel szemben komoly elvárásuk volt zsidóknak, egy teljesen ellentétes szerepben mutatkozik be. Mégis – talán a tömegben többen is – nemcsak beálltak az ünneplésbe, hanem megérezték, hogy valóban a Messiás érkezett közéjük. Meglátták, hogy a szelídség és alázat egy sokkal nagyobb szabadítást helyez előtérbe, mint amit elsőre gondolnánk.
Adventi vásárokban néha az az érzésem, hogy mintha azt éreznénk, hogy a hangulat és vásárlás által közelebb tudjuk magunkhoz ragadni Krisztust. Nem várjuk, hogy ő lépjen hozzánk vagy nem vesszük észre a forgatagban. Ehelyett azt szeretnénk, hogy ezen a napon legyen itt, olyan formában és akkor, amikor mi szeretnénk. Többször is hallottam már ezt a mondatot: „Most érek rá, most állok készen, utána mással fogok foglalkozni.” Azonban észre kell vennünk: Nem mi vagyunk érte, hanem ő van miértünk. Személyesen lép be életünkbe és ránk tekint, de ez nem azt jelenti, hogy mi nekünk kell őt magunkhoz igazítani. Ő úgy és akkor vonul be életünkbe, amikor kell. Itt nem lehet visszaváltani a jegyet, mert nem arról van szó, hogy én igénylek valamit, megvásárolom és jobb esetben azt kapom érte, amit vártam. Őt, a minket soha el nem hagyót nem lehet megvásárolni, kierőszakolni. Sem az adventi forgatagokban és nekünk épített bódékban, sem a plázákban reklámozott filmekben, ahol mindig, mindennek Happy End /Boldog Befejezés/ a vége. Ugyanígy nem utasíthatom el, amikor közelít felém, az ő bevonulása ajándék számunkra. Adventben lehet, hogy fogékonyabbak vagyunk, de lehet, hogy az ünnepekre készülve elfoglaltabbak is. Közben sok dologra várunk és nem feltétlenül úgy érkeznek hozzánk, ahogyan mi ezeket szeretnénk. Azonban Krisztus ezekben a pillanatokban is maga hajol oda hozzánk, olyan alázatosan és szeretettel, amilyen bevonulása is. A rá való várakozásban ismerjük fel őt.
Mikor bemutatnak egy romantikus filmet, s a legvégén mindenki összejön mindenkivel, sem az addig tartó folyamatot, sem a folytatást nem mutatják meg a vásznon, vagy nem teljes egészében. Valamelyik film lezáratlanul hagyja a mű végét, s ránk bízza, hogyan képzeljük el a folytatást. Az ember a legtöbb esetben a felfokozott eseményben a tömeg részeként a „Happy End”-ig /Boldog Befejezés/ tud eljutni, de mi lesz azután? Ha reagáltam a bevonuló Krisztusra, engem megérintő Krisztusra, hogyan küzdünk meg a nehézségekkel, együtt? A naponkénti megtérésben odafordulunk -e hozzá valójában és milyen feladatok tárulhatnak elénk, ami kizökkenthet minket a komfortzónánkból és elterelheti a figyelmünket róla? A fő kérdés az, hogy mi hogyan képzeljük el Krisztust életünkben? Hogyan érkezik meg hozzánk, milyen élethelyzetben? Mit várunk el egyáltalán tőle? Hogyan tudjuk fogadni az aktuális élethelyzetünkben?
Mi látjuk a folytatást. A felfokozott eseményben, a boldog tömeg után váratlan fordulatában. Azonban az Isten Megváltó kegyelmében leginkább. Advent első vasárnapján újra csatlakozhatunk az ünneplő tömeghez és átélhetjük bevonulását életünkbe, végigkísérve útját és elfogadva a kereszt ajándékát.
11”Hírül adta az ÚR a föld széléig: Mondjátok meg Sion leányának: Jön már Szabadítód, vele jön szerzeménye, előtte jön munkája eredménye.” Máté beszúrja ezt az ószövetségi szakaszt, ami Ézsaiásnál a „Jeruzsálem boldog jövője” címet viseli. Krisztus már megérkezett és róla beszélünk. Ez a jövőre mutató szakasz és cím megerősíti, hogy a jövő, a benne rejlő lehetőség. Arról beszélünk, aki már van nekünk. Arról beszélünk, akit már megtapasztaltunk. Az idézett Ézsaiási szakasz Izraelnek, s nekünk is egyaránt üzen. A felszabadító, aki csendességet és reményt hoz életünkbe, már megmutatta szerzeményét és munkája eredményét. Nem ismeretlenül várunk rá, hanem tapasztaltuk az ő Szeretetét és hívogatását. Ő bevonult életünkbe, a saját élete árán, megelőlegezve a bizalmat és türelmesen várva a választ, hogy együtt menjünk vele tovább.
Ámen

Imádkozzunk:
Drága Istenünk!

Köszönjük Neked, hogy bevonultál életünkbe és mi is ott lehetünk melletted. Kérünk, hogy érints meg minket és adj erőt, hogy a benned való bizalom betöltse életünket, s te szereteted átjárja azt. Ámen 

"Vissza a jövőbe" - Esti áhítat - Budapest, Teol. - 2014. szeptember



Bevezető Ének: ZÉ 153


Az Atya, Fiú, szentlélek nevében. Ámen


Bevezető Zsoltár: Lk 15, 11 – 23 A tékozló fiú


Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben dicsősége volt, úgy legyen most és örökkön örökké. Ámen.


Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”


Imádság: Köszönjük Neked Istenünk, hogy ismét veled kezdhettük meg a hetet. Köszönjük a hétvégi pihenés és munka lehetőségét, s kérlek adj erőt erre a hétre is, hogy legyen erőnk és igényünk a ránk bízott feladatokat elvégezni. Vezess kérlek, utunkon. Ámen


Kegyelem Nektek és Békesség, Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen


Prédikáció alapjául választott ige → 2 Kir 4, 8-10 Elizeus és a súnémi asszony fia



Kedves Teológusok, Külsősök,

amikor egy beszélgetés alkalmával Gyöngyi felolvasta nekünk ezt az igét, azonnal a neuendettelsaui szobám képe jelent meg előtte. Egy kisebb felső emeleti szoba, ággyal, székkel, íróasztallal, gardróbbal, azonban mécses helyett energiatakarékos izzó szolgáltatta a fényt. Elizeus korában egy ilyen szoba fejedelminek számított, hiszen az egyszerű vendégeknek többnyire csak rőzsekunyhó járt, nem véletlen, hogy én is igazán fejedelminek tartottam ezt az egy évre ajándékba kapott szobát, amely nem mellesleg a szemináriumépület mellett volt.
A szoba előnye többek között az volt, hogy az ablakon kitekintve folyamatosan nyomon lehetett követni az órákra és áhítatra igyekvőket, így mindig tudtam, hogy mikor induljak el, s csatlakozzak a kezdés előtt már tíz perccel a helyszín előtt várakozó német testvéreinkhez. Esténként pedig az egyetem főépülete felől áradó fény tudatta velem, hogy valami készülődik és ott a helyem.
Gyakran megesett, hogy egy-egy hosszabb utazás, „hazaérkezés” alkalmával az egyetem épületeiből kiszűrődő fények nyugtattak meg, s már alig vártam, hogy kényelmes, - minimalista stílusban berendezett szobámban, - megpihenhessek. Egyfajta hazautat jeleztek ezek a fények, azon túl, hogy mindig ki tudtam találni, melyik társam van még ébren az esti Istentiszteletek, Lobpreis, késői tanórák után.
Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak vannak ilyen pontjai az életünkben, ahová bármikor bátran betérhetünk, a kiszűrődő fények örömmel és bizalommal töltenek meg bennünket, valahogy úgy, ahogy Elizeus térhetett be a súnémi asszonyhoz.
Azonban vannak, hogy ezek a pontok megzavarnak minket vagy olykor rávilágítanak arra a hazavezető fényre, amelynek lángjában mégsem ugyanazt látjuk meg.
Isztambulból hazafelé tartva fáradtan pihentünk meg Nürnberg metróállomásánál, s belegondoltam, hogy milyen jó lesz végre kipakolni, lefeküdni, annak ellenére, hogy engem másnapra egy nürnbergi gyülekezetnél reggel kilencre megbeszélésre vártak. Az egyetem fényei most megváltoztak: habár továbbra is a bizalom és szeretet sugárzott belőlük, eszembe jutott, hogy amíg német testvéreim nagy része ténylegesen hazautazott – szüleihez, nagyszüleihez – addig én nem a kecskeméti, kertvárosi, meghitt családi körben, hanem egy – bár ugyanolyan barátságos, - de másik környezetben vagyok. Más fények, más árnyékok világították meg a „hazatérőt”.
Az egy év során Krisztus mindvégig kegyelmesen megtartott, de olykor mindannyiunknak fel kellett tennie a kérdést: hova jöttem haza? Mit jelent hazatérni, hol érzem valójában otthon magam?
Rá kellett jönnöm, hogy Krisztus volt az, aki ide vezetett, aki a szinte már tökéletes környezetet megteremtette és a legfontosabb: mindig velünk van.
Az Ószövetségi textusból az a kérdés is következik, hogy miközben én mindenhol szobákat, befogadást kaptam, ezalatt készítettem -e helyet Krisztusnak? Hagytam -e időt a vele való közösségre az elvégzendő feladatok között? Azon is elgondolkoztam, hogy hogyan rendeznék be egy szobát a Megváltónak, egyáltalán van -e helye az én lelki szobámban Krisztusnak? Az is egy izgalmas kérdés, vajon hogyan rendeznénk be egy kollégiumi szobát Krisztus számára?
Bárhogyan is rendezgetjük ezt a szobát, a legjobb hír, hogy mindez semmilyen erőfeszítést nem igényel, hiszen Krisztus kegyelméből tesszük ezt, aki személyre szabottan válik részévé életünknek. A vele való közösségre szánt idő fontos a szoba rendezése szempontjából, s az ő kegyelmével a mi szobánk is megtelhet fénnyel, hívogatva a szomszéd szobák „tulajdonosait” is.
A megtapasztalt fények engem is, s biztos vagyok benne, hogy közöttetek is, rengetegszer vezettek olyan helyekre, olyan megtapasztalásokra, ahol a Megváltó volt jelen, személyesen, a mi ízlésünkre igazítva magát. Mély nyomot hagyott bennem a nemzetközi úrvacsora, - amikor négy nyelven folyt az Istentisztelet - , de bizonyos egyetemi előadások és más igei alkalmak is.
Jól kapcsolódik az Ószövetségi textushoz a Tékozló fiú története, aki hazatérve ölelést és szeretetet kap, s a megjárt mélységek egészen új értelmet kapnak a család ölelésében és gondoskodásában. „Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
Magyarországra hazatérve, én is tékozló fiúként tettem le a megmaradt egy eurómat az asztalra, amin nevetve a család ugyanolyan – ha nem erősebb – ragaszkodással és szeretettel fogadott, mint kiutazás előtt.
A sok fény, amelyet Németországban, Törökországban láttam, mind afelé a hazamutató mécses felé mutatott, ahol először találkoztam Krisztussal. Mondhatnánk úgy is, - s sokaknak biztosan nagyobb tapasztalata van ebben, – hogy a szobák változnak, de Krisztus megmarad, s fénye a legsötétebb helyeken is világít. Ámen.

Imádkozzunk:

Mindenható Mennyei Atyánk!

Köszönjük, hogy te kegyelmesen megtartasz, bármerre is tart az utunk, s fényeddel világítod meg az

árválkodót. Köszönjük, hogy ma este is közöttünk vagy, azért, hogy a Teológus Otthonban mindig úgy érezhessük, otthonra találtunk. Kérünk Téged, tartsd meg az Otthon lakóit és munkatársait, akik a szereteted szerint a mi pihenésünkön fáradoznak. Kérünk, áldj meg minket. Ámen

"Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Ámen.”

Záróének: ZÉ 24

2015. augusztus 20., csütörtök

"Vissza a jövőbe" - Prédikáció - Rákoskeresztúr - 2015. március

Kegyelem Néktek és Békesség, Istentől, a mi Atyánktól, s az Úr Jézus Krisztustól! Ámen

Oculi vasárnapja – Szemek, Isten báránya

I Kir 19, 1-8: „1Amikor Aháb elmondta Jezábelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal, 2Jezábel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt! 3Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdai Beérsebába. Legényét ott hagyta, 4ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! 5Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél! 6Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt. 7Az ÚR angyala másodszor is visszatért, megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! 8Ő fölkelt, evett és ivott, és annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig.”

Kedves Gyülekezet,

két évvel ezelőtt óriási sikere volt a Nagy Gatsby című filmnek, én magam is többször megnéztem. Sokak szerint a főszereplőre (Leonardo DiCaprio) osztott karakter nagyszerűen volt megformázva és többen is azonosulni tudtak vele. Ami számomra érdekes volt a filmben, hogy az az egész történeten végigvezet két – a történet kimenetelére utaló – szimbólumot. A városból kiérve egy óriási reklámtáblát találunk, amelyre egy okkultista könyvének borítóját helyezték el. A reklámtáblára felragasztott kép egy szempárt ábrázol. Ez a szempár kémleli azt a peremvidéket, ahol a munkások nap, mint nap keményen dolgoznak. Amikor az egyik szereplő a feleségével beszél, rámutat erre, s mondja: az igazat mondd nekem, hiszen Isten mindent lát.
Illés tudta, hogy Isten oltalmában van, bár a menekülés pillanatában úgy érezhetjük, hogy ez megkérdőjeleződik. A Jezábeltől való fenyegetés azonban elgondolkoztató, olyan mintha egy pillanatra eltűnt volna Isten tekintete elől. Természetes reakció, hogy Jezábel üldözése miatt megijedt és azonnal útnak indult. Az út során talán érezte, hogy miközben menekül, valaki nem veszi le a tekintetét róla. Mintha a filmből kiragadott kép megelevenedve és már nem egy korabeli okkultistáról beszélünk: az Isten az, aki gondoskodik róla. A Baál tisztelet elleni harcban Isten győzelme nem vált számára közvetlenül láthatóvá és megtapasztalhatóvá. Ekkor a kétségbeesett és üldözött próféta a pusztába menekül, hogy életét mentse, s Isten terve szerint angyalával találkozzon. Ez az angyal aztán felnyitja a szemét és továbbvezeti a kijelölt úton.
A film másik szimbóluma a Gatsby – a főszereplő – házával szemben, a túlparton lévő ház világítótornyának villogó fénye, amely elérhetetlennek tűnik, mégis megpróbálja ő a kezében tartani. Ezek a villogó fények számomra Isten nyitott és csukott szemét jelentik. A menekülés közben megfáradt Illés egy rekettyebokorhoz ül, majd élete elvételét kívánja Istentől. Kimerültségében hirtelen elalszik. Úgy tűnik, mintha Isten szeme csukott lenne, azonban az angyal érintése Illés szemét is felnyitja. A világítótorony villogó fénye nemcsak a távolból világítja be az utat, hanem egészen közel, szinte romantikusan nyitja fel Illés szemét. Erre az érintésre már fel tud kelni és fel tud tekinteni. És az angyal pontosan a feje mellé teszi le azt az életet adó lángost és vizet, amelyekre a későbbi útja során szüksége lesz.
Ahogyan Hans Urs Balthasar mondja: az Isten akar megtapasztalni minket. Bár a fényre és az óriási szemekre feltekintünk és közelebb akarunk kerülni hozzá, mégis Isten az, aki tenyerébe helyez és pont annyi élelemmel lát el, amennyire szükségünk van. Hiszen saját erőnkből az óriási szemek és villogó fények csak távoli pontokká lesznek számunkra, ahogyan a már említett filmben is elérhetetlenné, sőt ijesztővé válnak.
Illés visszafekszik. A próféta kisgyermek módjára újra elalszik és az angyal újbóli felszólítása kell ahhoz, hogy újra felnőtté váljon. Ismét éltető ételt és italt kap, hogy kellőképpen fel tudjon készülni testben is az előtte álló útra. A gyülekezet tagjaiként mi is felnőtté válunk, majd újból részesülünk Istennek éltető vacsorájában, amit Fia szerzett, hogy nekünk életünk legyen. A Feltámadottal való találkozás szemünk és életünk olyan tapasztalata, amely a szelíd bárány reménységét hozzánk el életünkbe, s felkészítenek a közelgő eseményekre, ahogyan Illést is felkészíti az Úr.
Az Úr odarendeli Illést, ahol először jelentette ki magát Izraelnek. A pusztába menekülő Illés lehetőséget és új életet kap. Eközben hosszú időt tölt el az Istennel. Ennek kapcsán gondolhatunk Mózesre is, aki Egyiptomból elmenekülve az Istennel eltöltött időben megerősödve tér vissza népéért. Jézus hasonlóképpen időt tölt el Istennel a Gecsemáné kertben. Láthatjuk, hogy Isten tekintettel van ránk és a vele eltöltött idő, s a pihenéssel töltött idő ugyanolyan fontos az Istennel való kapcsolatban. A kérdés az, hogy nekünk, személyesen, van-e ilyen Jézussal eltöltött időnk? Adunk-e teret és lehetőséget az ő megkeresésének életünkben, s válaszolunk-e rá, ha ott áll mellettünk? Illés pedig ezzel az erővel megy, negyven és negyven éjjel, amely Mózes Isten előtti böjtölésére emlékeztet.
Illés élet és halál között mozog. Az üldöztetés és az Isteni gondviselés egyszerre van jelen életében és a Küldött az, aki ezt a két pólust összefogja. „Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!” A kétségbeesett és magában is meghasonlott próféta lelkileg is megerősödik Istennel való kapcsolatában. Isten oltalmába helyezi és a veszélyek közt lelkileg és testileg is felkészíti. Az üldöztetés és bujkálás közben Isten rendelése nem hagyja őt magába roskadni és eltűnni a kijelölt útról.
Illés a fejezet további verseiben – panaszára válaszul – megtapasztalja az Isten jelenlétét, aki elvonul előtte és megmutatja magát isteni lényegében. Ugyanazt éli át, mint Mózes és ugyanúgy időt tölt az Istennel, aki a természeti csodák mellett halkan és szelídséggel fordul oda Illéshez.
Böjtben mi is időt töltünk az Istennel. Böjt 2. vasárnapján az „Emlékezzél meg!” felszólításra válaszolva megtapasztalhattuk a Krisztusban kapott ajándék örömét. Ez az ajándék és a gondoskodó szemek továbbra is arra ösztönöznek, hogy mindennapi teendőink mellett Istennel is időt töltsünk, aki legdrágább javaként Krisztusban figyelmét szenteli nekünk, s meg akar tapasztalni minket.
A mi ajándékunk azonban az egész történetiséget magába foglalja. Krisztus szeretete és Megváltó Csodája a múltban, jelenben, s a jövőben is aktuális. Oculi vasárnapján az Isten báránya nyitva fel szemünket arra a csodára, amelyről az evangéliumok és az egész Újszövetség beszél. Isten báránya az, aki halálával megváltott minket. A feltámadott Krisztus közeledése pedig ma is megérint minket, legyünk bármilyen állapotban, bármilyen helyzetben. A böjti időszakban ismét lehetőségünk nyílik az Isten bárányára emelni tekintetünket. A vele való szem- és lelki kontaktus pedig végigkísér egész életünkön. Ha mi, emberek sem szeretjük egymást szem elől téveszteni, mit érezhet Krisztus, ha hozzánk lépésekor elfordítjuk fejünket? A szőlősgazda mindent megtett értünk, hogy a legédesebbek legyünk. Azonban nélküle nem vagyunk képesek saját és mások életében is gyümölcsözők lenni.
Isten báránya szelíd és erőtlenségében lett számunkra olyan erővé, ami még egy nehéz vándorúton is elkísér minket. A minket kereső Úr reménysége és tekintetének felismerése továbbvezet minket is azon az úton, amelyet Illésnek is meg kellett tennie. Ahogyan a 121. zsoltár mondja:
„Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az ÚRtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ. Bizony nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője! Az ÚR a te őriződ, az ÚR a te oltalmad jobb kezed felől. Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold. Az ÚR megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet. Megőriz az ÚR jártodban-keltedben, most és mindenkor.”

Ámen

Imádkozzunk!

Drága Mennyi Atyánk! Köszönjük Neked, hogy a mai vasárnapon is tapasztalhatjuk kegyelmedet és megerősítesz bennünket. Tudtunkra adod, hogy ha úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk, te akkor is oltalmazol minket. Kérlek, áldd meg gyülekezetünket és gondolj azokra is, akik most nem lehetnek itt, de szívünkben hordozzuk őket. Légy Velünk és ébressz fel angyaloddal, hogy felnőtté válva útnak indulhassunk. Köszönjük Neked! Ámen.


Az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveiteket és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban. Ámen.

"Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik [...]. Õk azonban semmit nem értettek ezekbõl. Ez a beszéd rejtve maradt elõlük, és nem értették meg a mondottakat." (Lk 18,32-34)

A mai igeszakaszban Jézus harmadszor szól haláláról és feltámadásáról. Különösen nagy hangsúlyt kap a beteljesedés szava, hiszen megtörténik az, amiről a próféták beszéltek: Isten fiát átadják a pogányoknak. Szintén kiemelten szerepel a pogány kifejezés, s a zsidók bűne is ebben gyökerezik leginkább, amikor Jézust átadják a pogányoknak.

Azonban a kifejezések mögött nagyon fontos tartalom áll: mindez Isten akaratából történik. Ahogyan René Girard is megfogalmazza, az ember félreérti Isten akaratát, bűnbakot keres, s erre a szerepre tökéletes Jézus személye. Isten kihasználja az ember félreértését, értetlenségét, s az Igazi áldozattal váltja meg bűneitől, s nyitja fel a szemét. Ilyen áldozat nincs több, s ez az egyedülálló esemény újra megelevenedik előttünk, amikor az igeszakasz utal rá. A mai igeszakaszban a tanítványok értetlensége is erre utal: habár még nem értik Jézus szavait és Isten akaratát, maga a Feltámadott lesz az, aki megnyitja szemüket. 


2015. augusztus 19., szerda

"Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt világra jöttél, megszenteltelek..." (Jer 1,5)

Jeremiás elhívása különleges, hiszen a még gyerek Jeremiás óriási feladatot kap: népek prófétájává kell lennie, fiatal kora ellenére Isten szavát kell közvetítenie. Minden bizonnyal átérezte a feladat nagyságát és érthető módon, fiatal korára hivatkozva le akar mondani a küldetéséről. Hasonlít ez a mozzanat Mózes válaszára, ahol szintén a "beszéd", mint eszköz kerül szóba: a tapasztalatlanság és emberi határok látszólag képtelenné teszik az Isteni megbízatást.

Isten azonban nem a legtökéletesebbeket választja a feladatok elvégzésére. Maguk a feladatok nem az embertől válnak függővé és sikeressé: az Úr az, aki megszenteli őket, s igéjét adja szájukba, ami által közvetíthetik az Ő akaratát. Jeremiás lehet, hogy fiatal volt, de Isten ígérete és parancsa egyértelmű: bízz bennem, mert én szádba adom igéidet, s már születésed előtt megszenteltelek, kiválasztottalak erre a feladatra.

Az Isten formálása az anyaméhben egy bensőséges kapcsolatot tár elénk, s bár akkor még formálva volt Jeremiás, de azzal a bizalommal kell hagynia és végrehajtania Isten akaratát magán, amelyet már az anyaméhben megtapasztalt.

Jeremiás "óvatossága", őszintesége és reakciói nagyon aktuálisak a számomra. Úgy gondolom, hogy bárkinek a gyomra görcsbe rándulna egy ilyen találkozás, megbízás hallatán: még akkor is, ha óriási öröm és megtiszteltetés lakozik ebben az eseményben. Persze Jeremiás küldetése nem lesz könnyű, ahogyan a mi küldetésünk sem mindig egyszerű ebben a világban: de Isten formáló szeretete átlendít ezeken és megerősít ezekben. A kinyújtott kéz nemcsak szavakat ad a szánkba, hanem oltalmazóként is fejünk felett tartja...