2015. december 1., kedd

Esti áhítat - EHE, Budapest - 2015.12.01.

Bevezető Ének: ZÉ 153
Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Ámen

Bevezető Zsoltár:

1Aki szereti az intelmet, szereti a tudást, aki pedig gyűlöli a feddést, az ostoba marad.2A jó ember jóakaratot nyer az ÚRtól, de az alattomos embert ő bűnösnek tartja.3Nem áll szilárdan a bűnösen élő ember, de az igazak gyökere mozdíthatatlan.4A derék asszony urának koronája, de mint a csontszú, olyan a szégyentelen.5Az igazak gondolatai helyesek, a bűnösök szándékai csalárdak.6A bűnösök szavai vérszomjasak, de a becsületeseket megmenti beszédük.7Romlás éri a bűnösöket, és odalesznek, de az igazak háza megmarad.8Értelmének megfelelően dicsérik az embert, a fondorlatos szívűt pedig megvetik.9Jobb annak, akit lebecsülnek, de szolgája van, mint annak, aki dicsekszik, de alig van kenyere (Péld 12, 1-10)

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben dicsősége volt, úgy legyen most és örökkön örökké. Ámen.

Imádság: Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked, hogy önvizsgálatra hívsz és nem megfeddni akarsz, hanem tanítani minket. Kérlek, tégy alkalmassá minket a Neked való szolgálatban és add, hogy igéd élővé váljon, hogy a Veled való találkozásban megerősödjünk és hitelesen továbbadhassuk a Benned megélt csodát. Köszönjük Neked! Ámen

Kegyelem Nektek és Békesség, Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen

Hallgassátok meg…Mt 18, 1-6

1Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Ki a nagyobb a mennyek országában?”2Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította,3és ezt mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.4Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában.5És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.

Kedves diáktársaim, tanárok, lelkészek,

az egyik szupplikációm során nagyon kedves dolog történt velem. A főének végéhez közeledve felmentem a szószékre és a karzaton egy fiatal anyukát pillantottam meg, ölében egy kisfiúval. Pont szemben ültek velem és a távolság ellenére jól ki lehetett venni alakjukat. Amikor a Bibliát kinyitottam és ismét odapillantottam, láttam, hogy a kisfiú integet nekem a karzatról. Mosolygott és én is elmosolyodtam, és furcsa mód csak annyi fogalmazódott meg bennem, hogy „nem lesz itt semmi baj”. Egyszerűen megnyugtatott ez a kedves gesztus, s eszembe juttatta Jézus szavait a kisgyermekekről.
Mert Jézus egy kisgyermeket állít a tanítványok közé, s azt mondja, legyetek olyanok, mint a kisgyermekek és el fogtok jutni a mennyek országába. Az az alázat és bizalom, amely bennük van, példát ad számunkra is, hogy mi is ugyanilyen alázattal és bizalommal szolgáljunk, s így építsük gyülekezetünket. Emellett Jézus arra is rámutat, hogy a gyermekek, nők, kiszolgáltatottak is lehetnek tanítványok, sőt, a kisgyermekek elfogadják és dicsőítik Isten országát. Az akkoriban kiszolgáltatott helyzetben lévő gyermekek és asszonyok is megtapasztalták és felismerték Jézus szeretetét. Nem a versengés, hanem az őszinte szolgálat nyilvánul meg életükben. Jézus nem a büszke farizeust hozza példaként, hanem a vámszedőt, a kiszolgáltatottakat, a gyermekeket. Azokat, akik talán nem is tudták, hogy alázatosságuk olyan példa, amelyet mindannyiunknak követni kell. Talán nem is gondolták, hogy hiteles és őszinte szeretetük Jézusból táplálkozik. Ahogy ott ült az anyuka a kisfiával, az igehirdetés valóságos eseményében ismét találkoztak Krisztussal, s egyben megnyugtatást adtak egy, még teljesen be nem mosakodott teológus hallgatónak.
A tanítványok is hasonló helyzetben lehettek. Sokat láttak és tapasztaltak, de mégsem tudták még teljesen magukévá tenni Jézus szavait, gyakran nem értették, vagy elszomorodtak annak hallatán, hogy „elhagyja” őket. Talán ők sem mindig estek át a „bemosakodás” folyamatán, és az igében hallottuk, hogy belső feszültségük arra sarkallta őket, hogy megkérdezzék, „Ki a nagyobb a mennyek országában?”. Kíváncsiságuk és érvényesülési vágyuk nélkül azonban nem hangozhatna el a Jézusi példa, amely megerősít bennünket abban, amiről a Farizeus és a vámszedő, vagy pl. Zákeus története mesél: Isten Fiát felismerve – szinte megfeledkezve magunkról –, képesek vagyunk az eddig görcsösen szorongatott büszkeségünket, javainkat és vágyainkat félredobni. Tékozló fiúként szinte muszáj végigjárnunk azokat a lépcsőfokokat, amelyek bár felfelé vezetnek, mégis megragadnak egy pontnál. És vissza kell fordulni. Mert a lényeget elhagytuk útközben.
Az egyik hittanosomban mélyen megmaradt, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen!”. S lehet, hogy ezt mi időnként megkérdőjelezzük, de a gyermekek belátják és meglátják ezt a legnehezebb időszakokban is. Én nem vagyok biztos benne, hogy Isten Bugattival jár a felhők között (úgy képzelte el, hogy azzal tud a leggyorsabban közlekedni a felhők között), de tudjuk, hogy Krisztusban mekkora áldozatot hozott értünk. És ennél nagyobb áldozatot senki nem tud hozni, s ennél nagyobb áldozat nem is szükséges. Ő legnagyobb mélységből is ki tud emelni minket, s amikor rádöbbennünk, hogy erőnk elfogyott, akkor mutatja meg számunkra, hogy ha saját erőnkből nem is, de az ő erejével újra fel tudunk állni. Elsők lehetünk a szolgálatban, s ő tesz alkalmassá erre, akinek semmi sem lehetetlen.
Bár hittanoktatás fontosságáról és az ezzel kapcsolatos tapasztalatokról színvonalas előadásokat hallhattunk az elmúlt időben, mégis személyesen értettem meg igazán, hogy milyen jelentős a gyerekekkel történő közös munka. Az a gyermeki hit és őszinteség, ami annyira természetesen nyilatkozik meg Istenről és tesz vallomást Krisztusról. A tanítás is igehirdetés és a gyerekektől is visszajelzéseket kapunk és tőlük is tanulhatunk. Jézus nem egyszerűen a mennyek országáról beszél ebben az igeszakaszban, hanem az ottani gyülekezetről, ami Isten országának előképe és megelőlegezése. És ebben a gyülekezetben ugyanúgy helye van a férfiaknak, nőknek, gyerekeknek.
A gyülekezetek a szívükbe fogadják a gyermekeket. Aki pedig befogadja őket, magát Jézust fogadja be. S amikor azt mondjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, akkor döbbenhetünk rá leginkább, hogy Istennek mindvégig ez volt és ez a célja: hogy a közelében tudjon minket. Nem a szemünkre veti hibáinkat, hanem példát állít elénk a gyermekekben, egyfajta mértéket ad a gyülekezet tagjai számára. Az alázatos odafordulás és szeretet tesz naggyá Krisztusban. Ha a belőle táplálkozó szeretet járja át a gyülekezet tagjait, akkor hasonlóak vagyunk a kisgyermekekhez, akiké a mennyek országa.
Ahogy az egyik kommentár írja (Karner Károly, Kommentáros Biblia), Jézus tanítja és neveli tanítványait. Arra mutat rá, hogyan kellene a tanítványoknak egymással szemben viselkedni, illetve a gyülekezet belső építésére buzdítja őket. A versengés a kor emberében is megvolt már, de Jézus megtanít minket arra, hogy nem a másik megelőzése a cél, hanem a szolgálatban kell elsőnek lennünk. A gyerekek is rá vannak utalva a felnőttekre, s tőlük kérnek és kapnak meg mindent, de szívesen szolgálnak is a szülőknek, ha adódik rá lehetőségük. Valahogy így kell nekünk is Istenre tekintenünk és Istennek szolgálnunk. Teljes bizalommal és gyermeki alázatossággal, mondhatni kicsinységgel.
Krisztusban Ő az ígéretét hozta el nekünk, s róla, a Reménységről prédikálunk az adventi időszakban is. Legyen ez a felkészülés alázatos és őszinte, mint a gyermekek, s áldott, hogy Krisztus felismerését ezzel a lélekkel éljük meg egyetemei gyülekezetünkben is.

Ámen

Imádkozzunk!

Mindenható Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked, hogy szolgálatra hívtál el minket és a szolgálatok során is vezetsz bennünket. Kérjük, áldd meg gyülekezeteinket és azoknak minden tagját. Köszönjük Neked, hogy mi is tartozunk valahová, s hogy minden feladatunkat Veled élhetjük meg. Áldd meg tanárainkat és munkatársainkat, akik alázattal és Téged szolgálva tanítanak minket. Gondolj azokra is, akik most nem lehetnek itt, de szívünkben hordozzuk őket, s gondolunk rájuk. Adj nekünk békés éjszakát és erőt a fennmaradó feladataink elvégzésére. Kérlek, erősíts meg minket, amikor a Fiadtól tanult imádsággal így imádkozunk: Miatyánk.


Az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveinket és gondolatainkat az Úr Jézus Krisztusban! Ámen

2015. november 29., vasárnap

Prédikáció - Székesfehérvár - 2015.11.29. Advent első vasárnapja

Kegyelem Néktek és békesség, Istentől, a Mi Atyánktól, s az Úr Jézus Krisztustól! Ámen

Hallgassa meg a gyülekezet...Jer 23, 5-8

5Eljön majd az idő - így szól az ÚR -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban.6Az ő idejében szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él, és így fogják nevezni: Az ÚR a mi igazságunk!7Eljön majd az idő - így szól az ÚR -, amikor nem azt mondják többé, hogy él az ÚR, aki fölhozta Izráel fiait Egyiptom földjéről,8hanem azt, hogy él az ÚR, aki fölhozta, hazahozta Izráel házának utódait észak földjéről és mindazokból az országokból, amelyekbe szétszórta őket; és a maguk földjén fognak lakni.

Kedves Gyülekezet,

Advent a várakozás és a felkészülés időszaka. Várakozunk egymásra, várakozunk és vágyakozunk Krisztusra. Bár manapság az ünnepek talán egyre kevésbé tűnnek jelentősnek életünkben és talán egyre kevésbé értjük, hogy mi is az, az adventi időszakban és karácsonykor mindenki megérez valamit. A gyülekezet készül az Úr érkezésére, s a mindennapokban is azt látjuk, hogy az emberek fogékonyabbak Isten igéjére, Jézusra, Jézus érkezésére, s szeretettel fordulnak egymás felé. Nemcsak az áruházak polcai jeleznek valamit és telnek meg megvásárolandó ajándékokkal, hanem mi is érzünk egy ajándékot a szívünkben. A mai vasárnap Jeremiás prófétára figyelünk, aki prófétaként közel volt Istenhez és aki Isten akaratát a legnehezebb időszakokban is megőrizte és megszólaltatta a nép számára. A várakozás csendjében és a próféta szavaiban Isten közelségét tapasztalhatjuk meg, Krisztus közelségét, aki eljött és újra eljön hozzánk.
Nagyon sötét, reménytelen időszakban halljuk a próféciát. Izrael királyai konfliktusba kerülnek Babilonnal, s a babiloni hadsereg elindul elfoglalni Izraelt. Jeremiás szembefordul a királyokkal és ebben a reménytelen helyzetben szólal meg a prófécia az igazi uralkodóról, aki bölcs és igazságos, aki elhozza a szabadságot a nép számára. A nép vágyakozása is megjelenik Jeremiás szavaiban, amikor a Szabadítóról beszél, aki megszabadítja majd őket a fogságból.
Jeremiás szavai ma is aktuálisak. Amikor merényletekről és szeretetlenségről hallunk, erőt vehet rajtunk a kétségbeesés, s bizonytalanul tekintünk a jövőbe. Mi lesz a családommal? Mi lesz a barátaimmal? Ki fog minket megvédeni, kihez fordulhatnánk? Mi lesz velünk, ha egyedül maradunk?
Valamennyiünknek megvan a saját babiloni fogsága. A fogság pedig nemcsak a négy fal között lévő bezártságot jelent, hanem lelki fogságot. Egyfajta távolságot, ami megbénít, ha a mindennapok tragikus eseményeire gondolunk. Ebből a lelki és fizikai fogságból is megszabadít minket Krisztus, hiszen az ő érkezése jelentős változás személyes életünkben, s a világ életében. Az eljövendő Úr maga Jézus, aki Dávid sarja és méltó arra, hogy igazságot szolgáltasson a népnek.
Nekünk is szükségünk van szabadításra. Félelmeinkből, saját fogságunkból. Nem csak tragikus események válthatják ezt ki belőlünk, hanem elfordulásunk a másiktól, nehézségeink, problémáink a munkahelyen, betegségek, amelyek kínoznak bennünket. A mai ember is megtelik a szabadítás gondolatával. Sokszor bizonytalanul nézünk körbe, s keressük a választ: kihez fordulhatunk? Ki az, aki meghallgat és akire mindig számíthatok?
Két advent között élünk, s amit Jeremiás még nem láthatott, azt mi már megtapasztalhattuk: egyszer már eljött Krisztus, aki szolgált közöttünk és áldozatot vállalt bűneinkért. Megadja ma is az esélyt arra, hogy ne bűneink terhével kelljen Isten előtt megállnunk. A mi reménységünk a jelenlévő Krisztus, akinek újbóli eljövetelére várunk és készülünk. Ő olyan ajándék, amelyet nem képes elnyomni semmilyen fényes kirakat és reklámok. Az ő érkezése csendes, mégis hatalmas változást hoz életünkbe. A király, aki szolgált közöttünk, nem hangosbemondóval és kirakatokkal akarja felhívni a figyelmünket, nem mulandó dolgokkal akar elkápráztatni minket. Szeretetével ölel át és hoz békét életünkbe.
Reménység vasárnapján az utolsó ítéletről hallhattunk. S akkor sem a puszta ítélet lebegett a fejünk felett, hanem Krisztus szabadító hatalma és segítsége. Az a szeretet, amivel minden ember élhet, s az a szeretet, ami az adventi felkészülésben is minden emberben megerősödik, s még a vészterhes időkben is megszólal és hatással van ránk. Krisztus megajándékoz azzal a szeretettel, ami arra késztet bennünket, hogy az ő kopogtatására igennel feleljünk, s hogy a felkészülést a gyülekezetben, és azon túl is közösen éljük meg. Hogy a találkozás örömében újraéljük az ő eljövetelét. Advent várakozás és felkészülés is egyben. Kegyelmi időszak, amiben élhetünk a bűnbánat lehetőségével, és a nehézségek tengerében is rátalálhatunk a Szabadítóra, az ő jelenlétére életünkben.
Változásra és szabadításra van szükségünk. Ez a változás pedig először a saját életünkben kezdődik el. Ahogyan a tékozló fiú édesapja, úgy Isten is vár a mi visszatérésünkre. Lehetőséget ad, hogy megismerjük magunkat és saját utunkat járjuk, még akkor is, ha megbántjuk ezzel őt. Mégis szeretettel fogad, amikor visszatérünk hozzá. Isten felvállalja az őt elhagyó népet is és hozzájuk is ugyanolyan szeretettel fordul. Mert amit Isten tesz népének megmentésének érdekében, annyira csodálatos és új, hogy az Izrael történetének elején megtörtént szabadításról is el fogja majd feledtetni az embereket. Jézus megjelenése a világban egy új kezdet és lehetőség az emberek számára. Isten szeretete és ígérete valósággá vált és újra megtapasztalhatóvá válik Krisztusban.
Akkoriban a nép vágya az volt, hogy visszatérjen Izraelbe, újra a hazájában legyen. A mi életünkben nem földrajzi távolságot kell megtennünk, hanem lelkileg vágyódunk a „hazánk”, helyünk után. Egy új szabadításra várunk, ami Isten akarata szerint érkezik el hozzánk, amikor ő elérkezettnek látja az időt. S nemcsak a múltban, hanem a jelenben is láthatjuk Isten szabadítását. Sokszor mi sem találjuk a helyünket életünkben. Fárasztóak a munka – és mindennapok, s időnként szeretetlenek vagyunk vezetőinkkel, barátainkkal, ismerőseinkkel. Nem akarjuk rábízni magunkat másokra. Valamitől tartunk, talán attól félünk, hogy csalódunk másokban, vagy csalódunk magunkban. Lehet, hogy egyszerűen nem akarunk kiszolgáltatottak lenni, mégis érezzük, hogy vannak olyan dolgok, amelyeken nem tudunk változtatni. Vannak események, amelyekbe nem tudunk beleszólni. Olykor belátjuk ezt, de valamikor a magunk erejében bízva próbálunk meg ellene tenni. Azonban észre kell vennünk, hogy Krisztus a nehéz helyzetekben is mellettünk áll. Ő az, aki szeretettel érint meg bennünket, mert nem a hagyományos értelemben vett főnök és vezető. Ő nem kihasználni akar minket, s nem vár el többet, csak azt a szeretetet, ami belőle táplálkozik.
Krisztus segít megtalálni a helyünket. Ő az, akire rábízhatjuk magunkat és aki az adventi várakozásban újból megszólít bennünket. Ha vele járunk, akkor életünk váratlan eseményei közt is van támaszunk, aki a legtöbbet tette meg értünk, amit lehet. Ő nemcsak vezetni akar, hanem Veled akar járni. Találkozni akar Veled és segíteni a felkészülésben. Mert az az élet, amely megállhat Isten előtt, annak alapja csak Krisztus lehet. Az ember Istenbe veti reménységét és Isten ígéretei a legbonyolultabb helyzetekben érkeznek. Adventben újra a miék lehet a már beteljesedett remény. Mert Pál apostol mondja a Korinthusiakhoz írt levélben: „Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá”. (1Kor 1, 30)
Ámen

Imádkozzunk!

Drága Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked, hogy te nem hagysz minket magunkra, s újra megszólítasz a felkészülés és várakozás időszakában. Köszönjük, hogy erőt adsz a vészterhes időkben is, s ígéretedet beteljesíted. Kérünk, gondolj azokra is, akik most nem lehetnek közöttünk, de szívünkben hordozzuk őket és gondolunk rájuk. Kérlek, áldd meg gyülekezeteinket, lelkészeinket, segítőinket. Köszönjük, hogy segítőket állítasz mellénk és erősíted a közösséget gyülekezeteinkben. Köszönjük, hogy nem hagysz magunkra és folyamatosan keresed a kapcsolatot velünk.Add, hogy a közös készülésben benned hazára találjunk, felismerjünk és megújuló élettel forduljunk embertársaink felé. Köszönjük Neked! Ámen



Az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveiteket és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban! Ámen

2015. november 16., hétfő

Prédikáció - Somlószőlős - 2015.11.15. Reménység vasárnapja

Bevezető ének: EÉ 51
Fő ének: EÉ 344
Záróének: EÉ 331

Kegyelem Néktek és Békesség, Istentől, a Mi Atyánktól, s az Úr Jézus Krisztustól! Ámen


Hallgassa meg a kedves gyülekezet (Reménység vasárnapja)


31„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára.32Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.33A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.”34„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.35Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok,36mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.37Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna?38Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna?39Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád?40A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.”41„Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre.42Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom,43jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg.44Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked?45Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.46És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.”


Kedves Gyülekezet,

Reménység vasárnapján az utolsó ítéletről hallhatunk Jézustól. A reformáció ünneplése és Mindenszentek után hirtelen lép be életünkbe a figyelmeztetés: Az Emberfia eljön és megítél bennünket. Azonban a mai ige nem nyomja el a reformáció igazságát, hanem kiegészíti azt. A bennünk lakozó hitről beszél, amely hit nem maradhat csupán a „magunké”. A hit egy másik „szerepét” is megmutatja nekünk a felolvasott ige: a cselekvést, a hitből való odafordulást egymáshoz, embertársainkhoz.
Jól emlékszem még a nyári evangélikus táborra, amit itt, a parókia kertjében rendeztünk meg. Sok gyerek, többféle korosztály volt ránk bízva, s igyekeztünk minden nap úgy felkészülni, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, ugyanakkor Krisztusról is halljanak. A feladat nem volt egyszerű, de úgy éreztem, hogy mindannyian gazdagodtunk hitbeli és egyéb tapasztalatokkal, nemcsak mi, felnőttek, hanem a gyerekek, segítők is.
A tábor pedig egy nagy reménységet mutatott meg számunkra. Azt a hitet és szeretetet, amit lehet, hogy nem közszemlére téve éltünk meg, ami a színfalak mögött játszódott le. Enélkül azonban nem tudtunk volna tábort tartani: a kisebb-nagyobb ajándékok és munka, amit a szülők, nagyszülők, rokonok sokszor a háttérben végeztek. A velük való közös munka pedig – úgy érzem – pont arra mutatott rá, amelyről a mai ige is beszél:Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” A táborban olyan szeretetet tapasztaltunk, amely őszinte volt és az időszakos nehézségek ellenére erőt adott. Mindannyian éreztük, hogy itt többről van szó: Krisztus jött el hozzánk, hogy vele találkozzunk ebben a közösségben.
A hitnek óriási szerepe van életünkben. A hitet azonban nem lehet mérni, legalábbis emberi léptékkel nehéz meghatározni. Isten az, aki képes értékelni minket. De a mai igeszakasz a szeretet jelentőségére hívja fel a figyelmet, gyakorlati vonatkozásban. Jézus nem az elméleti barátságokra kíváncsi, az elméleti viszonyunkra a világgal és egymással, hanem a gyakorlatra, azaz arra, hogy mit teszünk. A szeretet az, amivel minden ember élhet. Nem tudunk csodákat tenni, de ezt nem is várja el tőlünk. Jézus maga mondja, hogy amikor beteg voltam, meglátogattatok. Nem gyógyítottuk meg, mert nem is tudunk gyógyítani, de nem is ezt várja tőlünk. A szeretetből induló késztetésre világít rá, hogy egyáltalán meglátogattuk. És ha nem is Őt személyesen, mégis megtettük másokkal, és akkor Ővele tettük ezt meg. A lehetőség adott minden ember számára.
Könnyen ítélünk meg másokat és saját magunkat is. Könnyű is ez, ha elzárkózva élünk és bár hitünk nagy, nem építjük a közösséget és nem foglalkozunk másokkal. Lehet, hogy ártani nem tudunk, de építeni sem. Vannak olyanok, akik pedig különböző közösségekbe járnak és hangoztatják hitüket, de a kérdés az, hogy a szeretetükkel tudnak -e közösséget építeni, vagy csak magukról beszélnek és bomlasztják a közösséget, elvárásokat támasztanak a többiek felé. Teszik mindezt úgy, hogy elfelejtik: Istené a jelentős ítélet. Az emberi értékítéletek viszonylagosak, mérsékeltek. Isten mondja ki az utolsó szót és ő látja igazán, hogy mit mutat az a mérleg, amelyben hitünk és szeretetünk megnyilatkozik.
A mai vasárnapra kijelölt ige reményt adhat azoknak, akik a hitüket nem érzik elég erősnek, de szeretettel munkálkodnak. Az ige elmondja, hogy az utolsó ítélet mértékét befolyásolja, hogy a bajba jutott, szükségben lévő emberekkel hogyan bánunk és velük szemben szeretettel hogyan cselekszünk. Ez az ítélet kiterjed minden népre, az egész világra, s ugyanúgy tekint mindenkire a földön.
Amikor Jézus az ítéletről beszél, akkor nem egy nagyon gonosz cselekedetet fogalmaz meg. Helyette csak annyit mond, hogy „amikor nem tettétek meg”. A nemcselekvés lesz a lényeg, mert az Istentől kapott szeretettel bárki élhet. Rajtunk múlik, hogy hallgatunk-e erre a szeretetre és meglátogatjuk-e beteg, bajba jutott testvéreinket, ismerősünket, rokonainkat. Habár nem tudunk csodát tenni, a táborban is tapasztalt melléállás és segítségadás a legnagyobb csoda amit megtehetünk. És Krisztus nem is vár el tőlünk többet. Ne essünk kétségbe, ha tehetetlennek érezzük magunkat és érezzük, hogy többet kellene tennünk a másikért.
Szeretni tudunk a leginkább. Sokszor nem is tudunk mást tenni bizonyos helyzetekben, csak szeretni. A kérdés az, hogy elfogadjuk -e a másiktól az együtt érző szeretetet? Elfogadjuk-e a szeretetből való segítségadást? Vagyunk -e olyan bátrak, hogy adjunk másoknak a szeretetünkből?
Isten elfogadja a mi szeretetünket. Sokszor utólag ismerjük fel, de ő is ott volt mellettünk bizonyos helyzetekben. A szeretetről pedig lehet beszélni, de leginkább érezni és átadni lehet. Reménységünk, hogy Krisztus szeretete megmutatkozott és megtapasztalhatóvá vált a világban. Bár ő csodákat is tudott tenni, mégsem kér tőlünk lehetetlent, csak annyit, amennyi mindenkinek megadatott.
Mert Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz, el ne vesszen. Sem most, sem az ítéletkor nem leszünk egyedül, mert ő itt van velünk és most is a válaszunkra vár. A szeretet válaszára, a hit válaszára. A válaszra, amiből cselekvés lesz, a válaszra, ami egész életünkben mutatja az utat számunkra.

Ámen

Imádkozzunk:

Drága Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked, hogy az egyházi év vége felé, az adventi időszak felé közeledve a szeretet és hit irányába vezetsz bennünket. Köszönjük Neked, hogy erőt és lehetőséget adsz, hogy ne csak elméletben, hanem gyakorlatban is megcselekedjük mindazt, amire elhívtál bennünket. Kérünk, hogy gondolj azokra is, akik ma nem lehetnek itt velünk, de mi a szívünkben hordozzuk őket, s add, hogy szeretetük és szeretetünk megtapasztalható legyen a világban. Kérlek, áldd meg gyülekezetünket, dolgozóit, lelkészét és tagjait. Adj áldást munkájukra és szeretetükre az Úr Jézus Krisztusért. Ámen

Az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveiteket és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban! Ámen

2015. augusztus 31., hétfő

"Vissza a jövőbe" - Prédikáció - Pesthidegkút - 2014. december

Kegyelem Néktek és Békesség, Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen

Lk 21,25-36

„És akkor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban. 26Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóerői megrendülnek. 27És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. 28Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” 29Mondott nekik egy példázatot is: „Nézzétek meg a fügefát és a fákat mind: 30amikor látjátok, hogy kihajtanak, már magatoktól is tudjátok, hogy közel van a nyár. 31Így ti is, amikor látjátok, hogy mindezek bekövetkeznek, tudjátok meg: közel van az Isten országa. 32Bizony, mondom néktek: nem múlik el ez a nemzedék addig, amíg mindez meg nem lesz. 33Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” 34„Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól; és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, 35mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak. 36Legyetek tehát éberek és szüntelen könyörögjetek, hogy kimenekülhessetek mindazokból, amik történni fognak, és hogy megállhassatok az Emberfia előtt.”

Kedves Gyülekezet,

Körülbelül fél évvel ezelőtt találkoztam egy képsorozattal, amit azzal a céllal készítettek, hogy bemutassák: lehet az ember bármilyen, sokkal szebb a megjelenése és a testtartása, ha felegyenesedik. Az internetes újságokban hosszú cikkek sorozata foglalkozott a témával, de ami a fotósorozatban nagyon egyedi volt, hogy lefotózottak között volt alacsony, magas, köpcös, sovány, férfi és nő. Nemre, korra, s kinézetre való tekintet nélkül fotózták le őket, s nem profi modelleket, hanem „hétköznapi” embereket. Először görnyedten, azután kiegyenesedve, s képeiket egymás mellé rakták. A hangsúly tehát arra tevődött, hogy a megfelelő testtartás kihatással van életünkre oly módon is, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbak leszünk ezáltal.
A mai igeszakaszunk központi üzenete is a kiegyenesedésről beszél. Azonban ez a kiegyenesedés nem pusztán közérzetünkre van és lesz hatással, hanem az egész életünket megváltoztatja. A 28. vers mondja: „Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” Elkezdődik valami. Nemcsak külsőleg van ránk hatással, hogy felegyenesedhetünk, hanem felegyenesedésünkben meglátjuk Krisztust. Krisztus érkezése pedig nem csak a „jó közérzet” megtartásában segít: egész lelkünket átformálja, ami meglátszik életünkön. A megváltás ajándéka nyugodttá tesz még olyan időszakokban is, mikor ezek a jelek megrémisztenek minket. Hiszen az egész világot átfogó jeleket észrevesszük és nemcsak az egek tartóerői rendülnek meg, hanem olykor a mi lelkünk és testünk is. Lukács apokaliptikus képeket használ és az igeszakasz első hallásra talán rémisztő lehet. Ugyanakkor rá akar mutatni arra, hogy Lelkileg Görnyedtek vagyunk. Azonban ebből a görnyedt állapotunkból ki lehet jutni, egyedül Krisztus által, akire érkezésekor feltekintünk és ő segít felállni.
A mai igében – úgy tűnik –, mintha egy félelmetes világot, állapotot látnánk, „egy rossz világba csöppennénk”. A népek tanácstalanok a negatív jeleket tapasztalva, az emberek félnek, s ez a félelem felerősödik, mivel sejtik, hogy valami történni fog, amire talán még nincsenek felkészülve. Talán mi is úgy tekintünk erre az igeszakaszra, hogy megfogalmazzuk: még erre nem vagyunk felkészülve, de különben is, még van időnk, olyan távol van még mindez! Mintha a leírtak olyan távoliak lennének, s mégis közel van hozzánk. Annyira távolról érkezik, mégis mennyire aktuális az életünkben. A mámor, s megélhetés gondjai ma is elterelhetnek minket, hiszen a hangsúlyt nem a valódi biztonságra, hanem a hozzánk közeli, megfogható, de mulandó dolgokra helyezi. Gondoljunk csak a gazdag ifjúra, aki a tünékeny dolgaira támaszkodik és nem veszi észre a hozzá közellépő Krisztust. Az ő története nemcsak a vagyonosokra vonatkozik, hanem mindenkire, aki földi dolgokba kapaszkodik...Tegyük fel mi is a kérdést: Nekünk mi ad biztonságot? És ki ad biztonságot, amikor ezeket a jeleket tapasztaljuk?
Rengeteg világvégével foglalkozó filmet láttam és a mai igénk kapcsán eszembe jutott egy-két jelenet. Ezek közé a filmek közé sorolom most azokat is, ahol földönkívüliek jöttek és el akarták pusztítani a bolygónkat, vagy éppen annak forrásaira fájt a foguk. Ezekben is mindig félelemmel tekintenek a szereplők az égre, s az ember igyekszik barátságosan – de a háttérben azért jól felfegyverkezve – fogadni az idegeneket. Aztán persze kiderül, hogy nem barátaink érkeznek és a film végén már csak egyetlenegy (esetleg kettő) ember tudja megmenteni a világot. Ez az ember – legtöbb esetben – nem fegyverekkel és harccal éri el célját, hanem nagyon ügyesen becsapja az idegen lényeket. A világ megmenekül és a folytatást már nem tudjuk meg, csak sejtjük, hogy sikeresen újjáépítik a világot és megoldják a fennmaradó nehézségeket.
„És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel.” Krisztus hatalommal és dicsőséggel érkezik hozzánk, de nem repülő csészealjjal és lézerfegyverekkel. Ahogyan advent első vasárnapján hallhattuk, Krisztus csendesen, alázatosan, de mégis hatalommal vonult be Jeruzsálembe. Vegyük észre mi is a hozzánk érkező Krisztust. Azonban erre az érkezésre nem készülhetünk fel úgy, ahogy a korábban említett filmes események teszik. Krisztust nem fogadhatjuk sem állig felfegyverkezve, sem titokban – a biztonság kedvéért odaállított – őrökkel. Nem bízhatunk a tünékeny dolgokban és törékenységünkben. Ha nem is akarjuk elfogadni az ő segítségét, akkor sem csaphatjuk be semmilyen fondorlattal. Egyszerűen nem taszíthatjuk el magunktól, hiszen az ő eljövetele Kegyelem és Szeretetet, s el kell fogadnunk Őt, hogy megérkezhessen Szívünkbe. Észre kell vennünk az Ő érkezését, s Anselm Grün ezt úgy fogalmazza meg, hogy: „Az adventi idő erre akar meghívni: megérkezz önmagadhoz, hogy Krisztus eljöhessen hozzád.”
„Közel van Isten országa”. Isten a kezében tartja a világmindenséget és amit ígér, meg fog valósulni. Ez a megvalósulás a teljességre mutat rá, s mindazt, amit Isten tesz meg miértünk. Krisztus érkezik el hozzánk, s ő tart meg minket. Nem tudjuk eljövetelének időpontját, de olvassuk, hogy hirtelen jön, meglep minket majd ez a nap, akár egy csapda. És néha csapdába kell kerülni ahhoz, hogy be tudjuk őt fogadni szívünkbe. Gondolhatunk Bonhoefferre is, aki a börtöncellában várakozva tudja, hogy csak egyedül Isten által juthat ki, saját maga nem tud kitörni a fogságból. A segítség a másik oldalról, kívülről érkezik. Sokszor egy olyan élethelyzetben, eseményben látjuk meg Őt, amelyet a mai igénk is lefest számunkra. Ahogyan az igeszakasz a természeti képeken keresztül, az egyre tágabb perspektívából eljut az emberig, úgy Krisztus is egyre közelebb ér Hozzánk és várja, hogy elfogadjuk Őt.
Mennyire vagyunk türelmesek? Mikor lesz az eljövetel? Tudunk -e állandóan éberen őrködni, várva az ő megérkezésére? Ha már elfáradtunk és figyelmünk lankad, felismerjük-e Őt ébresztő érintésében?
Mert az ő érintése felébreszt minket, de nem felriaszt. Felnézünk rá, és közelségében érezzük, hogy kegyelme által biztonságban vagyunk. Mert Ő biztos, hogy eljön és megérkezik szívünkbe. Ha észrevesszük és elhisszük ezt a biztonságot, könnyebben megy a felegyenesedés és kijuttat minket a bizonytalan dolgok fogságából. Ámen

Imádság:

Drága Istenünk! Köszönjük Neked, hogy félelmeink között megtartasz és segítesz meglátni Téged. Kérlek, tartsd meg gyülekezetünket és áldd meg a szolgálattevőket, mert minden munkánk a te Kegyelmedből van, aki erőt és hitet ad, hogy Megálhassunk előtted, amikor megérkezel hozzánk. Köszönjük Neked! Ámen

Az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveteket és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban. Ámen

Rövid prédikáció, Családi Istentisztelet

Kedves Testvérek,

az adventi várakozás alkalmával többen készítenek vagy vásárolnak adventi naptárat, ami minden napra rejt számunkra egy igét, csokoládét vagy bármilyen számunkra kedves dolgot. Én is kaptam régebben és mindig izgatottan nyitottam ki – már korán reggel – az éppen aktuális nap „ablakát”, ajándékát. Ahogyan a televízió műsoraiból hallani, „minden nap egy csoda, minden nap egy meglepetés”, valahogy így tekintettem én is gyerekkoromban az adventi időszakra és az ezzel összefűződő adventi naptárra. Később ez a várakozás átalakult és egyben a bűnbánat ideje lett számomra is, az otthoni csendességben és beszélgetésekben sokszor előkerültek az év történései, a másokkal való kapcsolatok és egyfajta önvizsgálatot tartottunk. A templomi alkalmak során az egész családnak alkalma nyílt az Istennel való találkozásban, tehát az Istentiszteleten, mint eseményben és párbeszédben részt venni és a gyülekezeti tagokkal együtt megélni a várakozás és találkozás örömét.
Simeon és Anna története kapcsán kíváncsi lettem arra is, hogy ők hogyan várhattak az eljövendő Krisztusra? Hogyan élték meg a várakozást a templomban, a közösségi térben? A lélek által vezetett Simeon tudta, hogy addig él, amíg fel nem ismeri az eljövendőt. Hogyan élhette mindennapjait, vajon ő is minden nap úgy várta a Messiást, mint mi az adventi naptár kibontását? Hogyan vezette őt pontosan a Lélek, vajon hogyan „beszélgettek ők pontosan egymással?”
Úgy érzem, hogy ő nála egy hatalmas örömről beszélhetünk, mert a Lélek vezetése alatt állt, s tudta, hogy mit jelent Krisztus érkezése. Hogyan várjuk mi az Eljövendőt az adventi időszakban? Várjuk-e egyáltalán, s felismerjük-e őt? Elhisszük-e, hogy az ő megérkezése szívünkbe bármikor lehetséges, s válaszolunk-e kegyelmére?
Az adventi várakozás Jézusban teljesedik be. Simeon bácsiként adhatunk tanácsot a fiatalabbaknak különböző kérdésekben, de Anna néniként is segíthetünk tapasztalatainkkal feleségeknek és a fiatalabbaknak. Ez a közös szolgálat segít a bűnbánatot és várakozást mindannyiunk számára közösségivé tenni, hogy meglássuk: mindannyian ahhoz a közösséghez tartozunk, ahol szolgálatunkban és egymáshoz való odafordulásunkban megtapasztalhatjuk Őt, a Krisztust. Ő belső békességgel és örömmel ajándékoz meg minket, s megáldja minden szolgálatunkat. Ámen

2015. augusztus 28., péntek

Reggeli áhítat - Evangélikus tábor - Somlószőlős - 2015. augusztus 27.

Jézus mondja: 27hanem maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem, és hiszitek, hogy én az Istentől jöttem.

Kedves Táborozók,

amikor a mai igét elolvastam, a láncreakció szó jutott eszembe. Talán sokan hallottátok már ezt a szót, amikor valaki elkezd valamit, s ez a másiknak megtetszik és továbbadja ezt a dolgot, majd egyre többen csatlakoznak ehhez. Gondolhatunk a pletykára, aminek inkább negatív tartalma van, de népballadákra, versekre, énekekre is, amit több generáció is megőrzött beszéd útján.
Valahogy Isten igéje is egy láncreakciót hoz létre a mi életünkben is. Valaki beszél róla, valakitől hallunk róla, s amikor Jézussal találkozunk, mi is továbbadjuk ezt a tapasztalatot a másik embernek. S közben együtt érezzük, hogy Isten szeret minket, és együtt imádkozunk hozzá.
Amikor kisiskolás voltam, a szomszédok minden vasárnap jártak templomba, s Isten szeretete látszódott rajtuk. Nemcsak azért, mert templomba jártak, hanem az egész életükön, viselkedésükön őszinte szeretetet láttam. Kíváncsi voltam erre a szeretetre és én is el akartam menni templomba. Kíváncsiságom felkeltette szüleim érdeklődését és megengedték, hogy elmenjek megnézni a helyi templomot, eljárjak hittanórákra. Később a szüleim is csatlakoztak hozzám és azóta is igyekszünk minél többször együtt menni templomba. Isten szeretete arra ösztönöz, hogy találkozzunk vele a templomban, imádságban, örömben és bánatban. És nem muszáj egyedül vagy csak szűk körben örülnünk ennek: itt vagyunk egymásnak, hogy beszélgessünk róla.
Bízom benne, hogy Isten szeretete meglátszik életünkön, akkor is ha fájdalmaink vannak, s akkor is mikor valaminek örülünk. Mert az Atya is annyira szeretett minket, hogy Fiát küldte értünk és az, hogy találkozunk Jézussal, hatással van egész életünkre.
Jézus régen is közöttünk volt és ma is közöttünk van és keres minket. Amikor imádkozunk, akkor Isten meghallgat minket, mert hisszük és tapasztaljuk Fiának megváltó csodáját. Függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk és milyenek vagyunk, ő meghallgat minket és jelen szeretne lenni életünkben. Jelen szeretne lenni most is, köztünk, ebben a táborban. Engedjük őt magunkhoz, hiszen ő szól most is hozzánk. Fogadjuk el őt és örüljünk vele együtt egymásnak, ennek a tábornak.
Ámen

Mennyei Atyánk!

Köszönjük Neked, hogy itt lehetünk és megismerhetünk Téged, általad megismerhetjük egymást és igédet. Kérünk, áldd meg a gyülekezetünket, barátainkat, családjainkat, szeretteinket. Gondolj azokra is, akik most nem tudnak itt lenni, de mi szívünkben hordozzuk őket. Köszönjük a Te szereteted és Jézus Krisztus ajándékát. Ámen

"Vissza a jövőbe" - Prédikáció - Dabas-Gyón - 2014. november

Kegyelem Néktek és Békesség, Istentől, a mi Atyánktól, s az Úr Jézus Krisztustól! Ámen

Mt 21,1-9

„Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt, 2és ezt mondta nekik: „Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám. 3Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.” 4Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása: 5„Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján.” 6A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: 7odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. 8A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. 9Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.”

Kedves Gyülekezet,
Az igeszakasz olvasása közben egy kicsit olyan érzésem volt, mintha egy korabeli ünnepséget látnánk. Olyan, mintha a napjainkban celebeknek nevezett emberek színpadra vonulnának, a közönség pedig izgatottan várja a fellépésüket, miközben a háttérben különböző beosztású emberek igyekeznek a programot rendben lezajlani, biztosítani. Ezután felcsendülnek az első hangok, az első pengetések, amire az összegyűltek ünneplésbe kezdenek. Természetesen erős túlzás, ahogyan ennek a dinamikus igeszakasznak a hangulatát megragadtam, de valami hasonló történhetett Jézus bevonulásakor is. Talán vonatkoztatni is tudjuk ilyen értelemben ezt a pillanatot egy bálra, koncertre visszagondolva.
Azonban a mai igénkben fontos különbségek vannak a fenti képpel szemben. Úgy gondolom, kevés sztár van, aki szamárcsikó hátán érkezik és csendesen lép fel a színpadra. Ha esetleg volt is ilyen, az is inkább azzal a céllal tette ezt, hogy megbotránkoztassa az embereket és reklámértéke volt tettének. Továbbá a sokaság felsőruhája és az útra szórt ágak jelenthetnék akár a mai vörös szőnyeget is, amit a hollywood-i csillagok elé terítenek. Azonban itt egy olyan esemény látható, amiben – bár a külső megjelenés is fontos üzenettel bír – valójában egy sokkal mélyebb tartalmat kíván szívünkre helyezni és ez az akkori üzenetet napjainkban is megváltó tartalmat hordoz számunkra. Aktuális, megdöbbentő és reményteli ez az igeszakasz és ezt felismerve hasonló örömmel ölelhetjük magunkhoz a bevonuló királyt, mint ahogyan az ünneplő tömeg is tette.
Krisztus ma bevonul a mi életünkbe is. Amikor a teológiáról hazatérek, mindig nagy öleléssel várnak otthon, s a viszontlátás örömében megfogalmazódik, hogy lehetünk bármilyen messze, sosem hagyjuk el egymást, gondolunk egymásra. Sokszor hallom és mondom én is, hogy lélekben együtt vagyunk. Krisztus a legmagasabb rendű szeretettel lép hozzánk és vár minket, s tapasztaljuk: soha nem hagy el, aki így érkezik. Aki így érkezik, az nem azért jön, hogy saját magát kiemelje a tömegből. Aki így érkezik, nem azért jön, hogy saját érdekeinek, érzéseinek eleget tegyen, hogy minél több belépőjegyet adjon el. Az idézőjeles profit az emberek megérintése a földre jött Krisztusban, aki azért jött, hogy megmentsen. Hiszen az ő bevonulása nem egy menedzserek által szervezett esemény, hanem maga a Krisztus szerezte nekünk. Ezt az eseményt Krisztus akarta és rendezte, s ez az esemény az üdvösség felé mutat. Dicsősége alázatosságában és személyiségében mutatkozik meg. Célja nem a megbotránkoztatás, s nem önmaga dicsőítése. Mégis pont ezért képes megdöbbentő erővel bevonulni életünkbe. Az őt felismerő azonnal köszönti és tisztelettel, szeretettel, s befogadja, amikor életünk ajtaján kopogtat.
Nem tudom, hogy kinél fordult már elő, de velem már igen, hogy beültem egy színházi előadásra és annyira balul sült el a darab, hogy felálltam és kivonultam az épületből. Valaki ilyenkor még a jegyárat is visszakéri, de én egyszerűen csak odébbálltam és bíztam abban, hogy nem követi mindenki a példámat, biztos van akinek tetszik az előadás. Volt egy elvárásom ezzel kapcsolatban, de talán túlságosan is beleéltem magam és ezért csalódtam. A szamárcsikón érkező király sem az a harcos király volt, amilyennek várták. A megmentő, a Szabadító, akivel szemben komoly elvárásuk volt zsidóknak, egy teljesen ellentétes szerepben mutatkozik be. Mégis – talán a tömegben többen is – nemcsak beálltak az ünneplésbe, hanem megérezték, hogy valóban a Messiás érkezett közéjük. Meglátták, hogy a szelídség és alázat egy sokkal nagyobb szabadítást helyez előtérbe, mint amit elsőre gondolnánk.
Adventi vásárokban néha az az érzésem, hogy mintha azt éreznénk, hogy a hangulat és vásárlás által közelebb tudjuk magunkhoz ragadni Krisztust. Nem várjuk, hogy ő lépjen hozzánk vagy nem vesszük észre a forgatagban. Ehelyett azt szeretnénk, hogy ezen a napon legyen itt, olyan formában és akkor, amikor mi szeretnénk. Többször is hallottam már ezt a mondatot: „Most érek rá, most állok készen, utána mással fogok foglalkozni.” Azonban észre kell vennünk: Nem mi vagyunk érte, hanem ő van miértünk. Személyesen lép be életünkbe és ránk tekint, de ez nem azt jelenti, hogy mi nekünk kell őt magunkhoz igazítani. Ő úgy és akkor vonul be életünkbe, amikor kell. Itt nem lehet visszaváltani a jegyet, mert nem arról van szó, hogy én igénylek valamit, megvásárolom és jobb esetben azt kapom érte, amit vártam. Őt, a minket soha el nem hagyót nem lehet megvásárolni, kierőszakolni. Sem az adventi forgatagokban és nekünk épített bódékban, sem a plázákban reklámozott filmekben, ahol mindig, mindennek Happy End /Boldog Befejezés/ a vége. Ugyanígy nem utasíthatom el, amikor közelít felém, az ő bevonulása ajándék számunkra. Adventben lehet, hogy fogékonyabbak vagyunk, de lehet, hogy az ünnepekre készülve elfoglaltabbak is. Közben sok dologra várunk és nem feltétlenül úgy érkeznek hozzánk, ahogyan mi ezeket szeretnénk. Azonban Krisztus ezekben a pillanatokban is maga hajol oda hozzánk, olyan alázatosan és szeretettel, amilyen bevonulása is. A rá való várakozásban ismerjük fel őt.
Mikor bemutatnak egy romantikus filmet, s a legvégén mindenki összejön mindenkivel, sem az addig tartó folyamatot, sem a folytatást nem mutatják meg a vásznon, vagy nem teljes egészében. Valamelyik film lezáratlanul hagyja a mű végét, s ránk bízza, hogyan képzeljük el a folytatást. Az ember a legtöbb esetben a felfokozott eseményben a tömeg részeként a „Happy End”-ig /Boldog Befejezés/ tud eljutni, de mi lesz azután? Ha reagáltam a bevonuló Krisztusra, engem megérintő Krisztusra, hogyan küzdünk meg a nehézségekkel, együtt? A naponkénti megtérésben odafordulunk -e hozzá valójában és milyen feladatok tárulhatnak elénk, ami kizökkenthet minket a komfortzónánkból és elterelheti a figyelmünket róla? A fő kérdés az, hogy mi hogyan képzeljük el Krisztust életünkben? Hogyan érkezik meg hozzánk, milyen élethelyzetben? Mit várunk el egyáltalán tőle? Hogyan tudjuk fogadni az aktuális élethelyzetünkben?
Mi látjuk a folytatást. A felfokozott eseményben, a boldog tömeg után váratlan fordulatában. Azonban az Isten Megváltó kegyelmében leginkább. Advent első vasárnapján újra csatlakozhatunk az ünneplő tömeghez és átélhetjük bevonulását életünkbe, végigkísérve útját és elfogadva a kereszt ajándékát.
11”Hírül adta az ÚR a föld széléig: Mondjátok meg Sion leányának: Jön már Szabadítód, vele jön szerzeménye, előtte jön munkája eredménye.” Máté beszúrja ezt az ószövetségi szakaszt, ami Ézsaiásnál a „Jeruzsálem boldog jövője” címet viseli. Krisztus már megérkezett és róla beszélünk. Ez a jövőre mutató szakasz és cím megerősíti, hogy a jövő, a benne rejlő lehetőség. Arról beszélünk, aki már van nekünk. Arról beszélünk, akit már megtapasztaltunk. Az idézett Ézsaiási szakasz Izraelnek, s nekünk is egyaránt üzen. A felszabadító, aki csendességet és reményt hoz életünkbe, már megmutatta szerzeményét és munkája eredményét. Nem ismeretlenül várunk rá, hanem tapasztaltuk az ő Szeretetét és hívogatását. Ő bevonult életünkbe, a saját élete árán, megelőlegezve a bizalmat és türelmesen várva a választ, hogy együtt menjünk vele tovább.
Ámen

Imádkozzunk:
Drága Istenünk!

Köszönjük Neked, hogy bevonultál életünkbe és mi is ott lehetünk melletted. Kérünk, hogy érints meg minket és adj erőt, hogy a benned való bizalom betöltse életünket, s te szereteted átjárja azt. Ámen 

"Vissza a jövőbe" - Esti áhítat - Budapest, Teol. - 2014. szeptember



Bevezető Ének: ZÉ 153


Az Atya, Fiú, szentlélek nevében. Ámen


Bevezető Zsoltár: Lk 15, 11 – 23 A tékozló fiú


Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben dicsősége volt, úgy legyen most és örökkön örökké. Ámen.


Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”


Imádság: Köszönjük Neked Istenünk, hogy ismét veled kezdhettük meg a hetet. Köszönjük a hétvégi pihenés és munka lehetőségét, s kérlek adj erőt erre a hétre is, hogy legyen erőnk és igényünk a ránk bízott feladatokat elvégezni. Vezess kérlek, utunkon. Ámen


Kegyelem Nektek és Békesség, Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen


Prédikáció alapjául választott ige → 2 Kir 4, 8-10 Elizeus és a súnémi asszony fia



Kedves Teológusok, Külsősök,

amikor egy beszélgetés alkalmával Gyöngyi felolvasta nekünk ezt az igét, azonnal a neuendettelsaui szobám képe jelent meg előtte. Egy kisebb felső emeleti szoba, ággyal, székkel, íróasztallal, gardróbbal, azonban mécses helyett energiatakarékos izzó szolgáltatta a fényt. Elizeus korában egy ilyen szoba fejedelminek számított, hiszen az egyszerű vendégeknek többnyire csak rőzsekunyhó járt, nem véletlen, hogy én is igazán fejedelminek tartottam ezt az egy évre ajándékba kapott szobát, amely nem mellesleg a szemináriumépület mellett volt.
A szoba előnye többek között az volt, hogy az ablakon kitekintve folyamatosan nyomon lehetett követni az órákra és áhítatra igyekvőket, így mindig tudtam, hogy mikor induljak el, s csatlakozzak a kezdés előtt már tíz perccel a helyszín előtt várakozó német testvéreinkhez. Esténként pedig az egyetem főépülete felől áradó fény tudatta velem, hogy valami készülődik és ott a helyem.
Gyakran megesett, hogy egy-egy hosszabb utazás, „hazaérkezés” alkalmával az egyetem épületeiből kiszűrődő fények nyugtattak meg, s már alig vártam, hogy kényelmes, - minimalista stílusban berendezett szobámban, - megpihenhessek. Egyfajta hazautat jeleztek ezek a fények, azon túl, hogy mindig ki tudtam találni, melyik társam van még ébren az esti Istentiszteletek, Lobpreis, késői tanórák után.
Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak vannak ilyen pontjai az életünkben, ahová bármikor bátran betérhetünk, a kiszűrődő fények örömmel és bizalommal töltenek meg bennünket, valahogy úgy, ahogy Elizeus térhetett be a súnémi asszonyhoz.
Azonban vannak, hogy ezek a pontok megzavarnak minket vagy olykor rávilágítanak arra a hazavezető fényre, amelynek lángjában mégsem ugyanazt látjuk meg.
Isztambulból hazafelé tartva fáradtan pihentünk meg Nürnberg metróállomásánál, s belegondoltam, hogy milyen jó lesz végre kipakolni, lefeküdni, annak ellenére, hogy engem másnapra egy nürnbergi gyülekezetnél reggel kilencre megbeszélésre vártak. Az egyetem fényei most megváltoztak: habár továbbra is a bizalom és szeretet sugárzott belőlük, eszembe jutott, hogy amíg német testvéreim nagy része ténylegesen hazautazott – szüleihez, nagyszüleihez – addig én nem a kecskeméti, kertvárosi, meghitt családi körben, hanem egy – bár ugyanolyan barátságos, - de másik környezetben vagyok. Más fények, más árnyékok világították meg a „hazatérőt”.
Az egy év során Krisztus mindvégig kegyelmesen megtartott, de olykor mindannyiunknak fel kellett tennie a kérdést: hova jöttem haza? Mit jelent hazatérni, hol érzem valójában otthon magam?
Rá kellett jönnöm, hogy Krisztus volt az, aki ide vezetett, aki a szinte már tökéletes környezetet megteremtette és a legfontosabb: mindig velünk van.
Az Ószövetségi textusból az a kérdés is következik, hogy miközben én mindenhol szobákat, befogadást kaptam, ezalatt készítettem -e helyet Krisztusnak? Hagytam -e időt a vele való közösségre az elvégzendő feladatok között? Azon is elgondolkoztam, hogy hogyan rendeznék be egy szobát a Megváltónak, egyáltalán van -e helye az én lelki szobámban Krisztusnak? Az is egy izgalmas kérdés, vajon hogyan rendeznénk be egy kollégiumi szobát Krisztus számára?
Bárhogyan is rendezgetjük ezt a szobát, a legjobb hír, hogy mindez semmilyen erőfeszítést nem igényel, hiszen Krisztus kegyelméből tesszük ezt, aki személyre szabottan válik részévé életünknek. A vele való közösségre szánt idő fontos a szoba rendezése szempontjából, s az ő kegyelmével a mi szobánk is megtelhet fénnyel, hívogatva a szomszéd szobák „tulajdonosait” is.
A megtapasztalt fények engem is, s biztos vagyok benne, hogy közöttetek is, rengetegszer vezettek olyan helyekre, olyan megtapasztalásokra, ahol a Megváltó volt jelen, személyesen, a mi ízlésünkre igazítva magát. Mély nyomot hagyott bennem a nemzetközi úrvacsora, - amikor négy nyelven folyt az Istentisztelet - , de bizonyos egyetemi előadások és más igei alkalmak is.
Jól kapcsolódik az Ószövetségi textushoz a Tékozló fiú története, aki hazatérve ölelést és szeretetet kap, s a megjárt mélységek egészen új értelmet kapnak a család ölelésében és gondoskodásában. „Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
Magyarországra hazatérve, én is tékozló fiúként tettem le a megmaradt egy eurómat az asztalra, amin nevetve a család ugyanolyan – ha nem erősebb – ragaszkodással és szeretettel fogadott, mint kiutazás előtt.
A sok fény, amelyet Németországban, Törökországban láttam, mind afelé a hazamutató mécses felé mutatott, ahol először találkoztam Krisztussal. Mondhatnánk úgy is, - s sokaknak biztosan nagyobb tapasztalata van ebben, – hogy a szobák változnak, de Krisztus megmarad, s fénye a legsötétebb helyeken is világít. Ámen.

Imádkozzunk:

Mindenható Mennyei Atyánk!

Köszönjük, hogy te kegyelmesen megtartasz, bármerre is tart az utunk, s fényeddel világítod meg az

árválkodót. Köszönjük, hogy ma este is közöttünk vagy, azért, hogy a Teológus Otthonban mindig úgy érezhessük, otthonra találtunk. Kérünk Téged, tartsd meg az Otthon lakóit és munkatársait, akik a szereteted szerint a mi pihenésünkön fáradoznak. Kérünk, áldj meg minket. Ámen

"Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Ámen.”

Záróének: ZÉ 24